Harmonikás a háztetőn
2006.09.02. 19:23
A fél Budapest Klezmer Band a díszlet tetején üt
tanyát az Operettszínház új produkciójában - a praktikus szempontok
érvényesítése mellett nyilvánvalóan tisztelgő utalásképp a valóban zsánerújító
zenés színmű legismertebb nemzetközi előképére. A hangászok másik fele a
zenekari árokban rezideál, s ott veri ki a dallamokat zongoráján maga az
újdonsült musicalszerző, Jávori Ferenc Fegya is. Onnan nyugtázhatja hát a
sikert, s az ígérkező derekas szériát, melyet darabja bizton befut majd az
elkövetkező hónapok vagy éppenséggel évek során. Megérdemelten, hiszen Jávori
klezmer musicalje kellemes és jól megírt mű, mi több, fölhangzik benne az a
hozzávetőleg másfél, szavatoltan eredeti, memorábilis melódia, amely az
általános dallamcóresz közepette könnyed diadalra segíthet egy-egy új zenés
színpadi előadást. Jávori ízes zenéjéért megérte leporolni az elfeledett múlt
századi irodalmár, Indig Ottó legjobb darabját, a hajdanta színházban és filmen
egyaránt népszerű Torockói menyaszszonyt, még akkor is, ha az újabban
átírópárosként üzemelő Böhm György és Kállai István kettősét - ahogy eleddig
mindenkor - ezúttal is mód nélkül problematikusnak ítéljük. Fájdalom, még inkább
lesújtó a véleményünk dr. Miklós Tibor dalszövegírói ténykedéséről! Legyen elég
csak kettőt fölidéznünk fülsértően kínos, sőt egyenesen tréfli rímpárjai közül:
hidegen - idegen, Jonel - jön el.
A Menyasszonytánc híven követi Indig
színdarabjának szüzséjét: a szép Patkós Nagy Irmáról kisül, hogy lelenc volt, s
miután árvaházi papírjai az izraelita felekezethez sorolják a katolikus hitben
növelkedett leányt (a zanyja Krausz!), nemcsak közössége taszítja ki, de
vőlegénye is elhagyja, s inkább fölcsap közbakának a román királyi hadseregbe. A
kissé túlbonyolított, mindazonáltal felekezeti toleranciára kapató cselekmény
persze boldog végkifejlettel zárul, hiszen a két fiatal mégiscsak egybekél, s
még az Irmát pátyolgató angyali árendás, Herskovics bácsi is összekerül ifjúkori
szerelmével, özvegy Blumnéval. Béres Attila ren-dezése ízléssel tálalja ezt a
helyen-ként didaktikus, helyenként grand guignolt idézően blőd történetet, s
vonzó okossággal segíti kibontakozni a szembetűnően erős szereposztásban rejlő
lehetőségeket. Az előadás hatalmas tromfja a - ne féljünk leírni e szót! -
zseniális Molnár Piroska (Blumné), aki kikezdhetetlen asszonyi méltóságával s
régóta csodált vérbő komikai talentumával hitelesíti e korántsem túlméretezett
rollét. Üdén énekel, bájdús keccsel ropja a táncot, s mindeközben önkéntelenül
átveszi az uralmat a színpad meg a közönség figyelme (és szíve) fölött.
Előadásbéli párját, a Herskovics Ármint formázó Mikó Istvánt rég láttuk ilyen
jónak; Gózon és Kabos Gyula színpadi utódaként kellő humorral és még épp
elegendő érzelgősséggel tudja le tagadhatatlanul sablonos szerepét. Az idősebb
generációkból föltétlenül megemlítendő továbbá Jantyik Csaba és Faragó András
élvezetes rabbi-plébános párosa, a pletykás vénaszszonyként színpadra robbanó, a
harsányabb színeket előnyben részesítő Lehoczky Zsuzsa, a festményről
megelevenedő néhai Blum malomtulajdonos, azaz Benkóczy Zoltán, valamint a máig
kislányosan édes Mednyánszky Ági.
Az előadás ifjú szereplői úgyszintén
jócskán kitesznek magukért. A megejtően tiszta Siménfalvy Ágota jószerivel
feledteti a közönségével, hogy a Menyasszonytánc szerelmi szála mind drámailag,
mind zeneileg halovány, míg a kissé hiszteroid tenorú Mészáros Árpád Zsolt
elsősorban őszinte játékáért érdemel elismerést. Kerényi Miklós Máté pedig - bár
szálfatermetűnek éppen nem mondanánk - mindinkább robusztus táncoskomikussá növi
ki magát, s ilyeténképp ezen az estén is több bravúros jelenetet abszolvál. A
produkció diadalmát nagyban elősegítik az impresszív, a teljes társulatot
átmozgató, förgeteges táncszámok (koreográfus Bodor Johanna és Rogács László),
melyeket Túri Erzsébet gusztusos, esetenként a húszas évek Torockójához mérten
kissé luxuriózusnak tetsző díszletei között bonyolítanak le.
Sikerült
zenéjű musical, jó előadásban. Azesz pónem, aki ezt botormód tagadja.
László Ferenc
|