ELISABETH: Ó, a lelked itt van vélem, érzem, jöjj hát!
A sors, te kóbor szellem, hozzám hajt!
Hiszen az vagy, Heinrich Heine, aki nyugtot rég nem lát!
Jöjj, súgj meg nékem csak még egy dalt!
Tudod, most is vár a toll, s a tinta csak miránk...

MAX SZELLEME: Itt nincs több dal!

ELISABETH: Apa? Te vagy az, sejtem én már!

EGYÜTT: Versek közt az élet szebb volt - lázas vágta, száguldás!

ELISABETH: Én is csak erre vágytam rég!

MAX SZELLEME: Sisi, nem tudom, hogy mért a holtakkal beszélsz?

ELISABETH: Nem ismerek erre senkit, aki élő!

MAX SZELLEME: Ez a rossz cinizmus elzár mindentől!

ELISABETH: Nos, ezt teszi a sok idomítás!

MAX SZELLEME: Úgysem gondolod, hogy ettől most majd rád szabadság vár!

ELISABETH: De minden undorít!

MAX SZELLEME: Hát nem vágysz-e rá, hogy boldog legyél?

ELISABETH: Minek az öncsalás, mondd?

MAX SZELLEME: De te mindig éltél bátran, meg nem hátráltál!

ELISABETH: Az emberek arca egyre csak ijesztőbb!

MAX SZELLEME: De te életedben nem fogadtál szót!

ELISABETH: Így a jó!

EGYÜTT: Élnék, mind szabad cigányok, ahogy egy vidám zenész...

ELISABETH: ...de már túl késő!

MAX SZELLEME: Adieu, Sisi!

ELISABETH: Szívem, mint kő - nem lettem, lásd, hozzád illő!